Útravaló: Megtartó kezek

Az utcán egy idős asszony falevelet gyömöszöl be egy fekete nejlonzacskóba. A zacskó szája valahogy összecsuklik, a lapát tartalmának a fele a földre hullik. Az asszony újra próbálkozik. Görnyedten áll a szemetes felett, összeszedi az erejét, újra felteszi a lapátra a falevelet, közelíti a zsák szája felé a lapátot, hátha most valamivel több falevél hullik bele a zsákba. 
Odalépek hozzá, megigazítom a zsák száját, tartom addig a pillanatig, míg beleönti a szemetet. – Így könnyebb- mondom. Ahogy fogom a zsák száját, egy pillanatra összeér a kezünk. Aztán megyek tovább. Az asszony rám néz, nincs ideje másra, csak egy mosolyra.

Baba-mama körön vagyunk. Eszter, aki nem rég múlt két éves, az ölemben ül. Tanítom neki a „Hölgyek így lovagolnak” kezdetű játékot. Amikor a zsupszhoz érek, erősen megfogom a kezét, hogy megtartsam, amikor beejtem a két lábam közé. A kislánynak teljes a bizalma felém. Tudja, hogy nem ejtem el, bátran átadja magát a játéknak és nekem. Hangosan nevet, és követeli, még játsszunk, ne hagyjam abba.

Egy beteg ágya mellett ülök az Onkológián. Azt kéri, hogy fogjam meg a kezét, adjak neki erőt. Nincs más vágya, csak az, hogy ki tudjon menni egyedül a mellékhelyiségbe. Nagyon fáj a feje, elcsigázott a teste. Fáradt és gyenge. Csendben vagyunk. Kezembe veszem a kezét. Azt hiszem, hogy így tehetek valamit. Imádkozunk: „Legyen meg a te akaratod!”

Később, hosszú óráknak tűnő percek múlva elköszönünk egymástól. Köszönöm, - mondja - már könnyebb. Egymásra nézünk, és én tovább megyek, ő pedig ott marad fekve, tehetetlenül az ágyon. Lehunyja a szemét, megpróbál aludni. Nem mondom ki, de érzem, én is tehetetlen vagyok. Most nem tudok mosolyogni.

Simeon, már igen öregember volt. A templom előtt várakozott minden nap, mert azt az ígéretet kapta, hogy meglátja a Szabadítót. Lukács evangélista őrizte meg számunkra azt a pillanatot, amikor Simeon kezébe veszi a kis Jézust. Az öreg Simeonnak annyi ereje van csak, hogy egy néhány kilós csecsemőt tartson, a kis Jézus kiszolgáltatva nyugszik a kezében. Összeér a kezük is. Ahogy az öregember tartja a csecsemőt, a kis kéz reflexszerűen belekapaszkodik az idős ember mutatóujjába. Simeon nem tudja, hogy egyszer ezt a kezet szögek ütik át, nem tudja, hogy Jézust keresztfára szegezik majd. Ezt még nem tudja Simeon. Csak azt, hogy a Szabadító keze fogja át az ujját, mert hiszi, hogy beteljesedett az ígéret. A neki szóló ígéret: nem halhat meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát.

A karácsonykor megszületett Jézus az én Megtartóm is, az én Szabadítóm is. Tudom, az én kezemet is fogja, hogy el ne essek, vagy ha elesek, fel tudjak kelni. Belé kapaszkodom. Egyik kezemet felé nyújtom, a másikkal pedig azt próbálom elérni, megfogni, tartani, akit rám bízott az Isten.

Heinemann Ildikó hídépítő